Réges-régen ősidőkben történt.

 

Találkozott a mosómedve a tavi csigával, és így szólt hozzá:

 

- Üdvözöllek, tiszteletre méltó barátom! Éppen zarándokúton vagyok, fel akarom keresni az áldott Ize szent helyeit. Nem tartanál velem?

 

A csiga először meglepődött, de aztán eszébe jutott, hogy rá is ráférne Ize szent helyeinek áldásos hatása, ezért aztán így válaszolt:

 

- Szívesen veled tartok, tiszteletre méltó mosómedve, magam is éppen zarándokút tervét forgatom fejemben.

 

Elindultak hát együtt.

 

Útjuk utolsó napján a csiga így szólt a mosómedvéhez:

 

- Mondanék én valamit, tiszteletre méltó mosómedve uram, ha nem vennéd zokon.

 

- Hallom - felelte méltóságteljesen a mosómedve.

 

- Azt akarom mondani - folytatta a csiga -, hogy bizony nagyon unalmas már nap nap után így vándorolni az úton, nem sértenénk meg talán zarándoklatunk komolyságát, ha innen a szentélyig versenyfutást rendeznénk. Vagy talán te másként gondolod?

 

- Egyetértek - felelte a mosómedve.

 

Elhatározták hát, hogy versenyt futnak.

 

A csiga azonban gondolt egyet, kibújt a házából, és felmászott a mosómedve farkára, ott visszabújt a héjába, és jó erősen belecsimpaszkodott a sűrű és bozontos szőrzetbe.

 

A mosómedve persze nem vett észre semmit a dologból. Teljes erejéből futni kezdett. Futott, futott egész napon át lélekszakadva, mert mindenáron győzni akart.

 

Végül estefelé kifulladva megérkezett a szentély kapujához.

 

Nagyon büszke és elégedett volt, mert biztosra vette, hogy megelőzte a csigát. Boldogságában farkát csóválva fel-alá járkált a kapu előtt, közben a farka véletlenül odacsapódott a szentély kőfalához, s az ütéstől a csiga héja kettétört, ő maga pedig a földre pottyant.

 

Éles fájdalmat érzett a csiga, de megemberelte magát, és hamar felkiáltott:

 

- Hé, tiszteletre méltó mosómedve uram, mintha kissé megkéstél volna! Hol jártál ennyi ideig? Jó ideje itt rostokolok, közben annyira untam magam, hogy leterítettem a héjruhámat, ráheveredtem, és jó alaposan kipihentem magam.